A "Hold hullása" idegesít az ostobaságtól, de tetszetős a léptékével
Vegyes Cikkek / / February 03, 2022
Próbálja meg kikapcsolni az agyát, és csak élvezze a cselekvést.
Február 3-án mutatják be Roland Emmerich új filmjét, a "The Fall of the Moon"-t az orosz képernyőkön. Pontosan mit várhat tőle, azonnal megértheti, ha megnézi a rendező filmográfiáját. 1996-ban új népszerűségi szintet ért el, amikor a "Függetlenség napja" című filmet forgatta, amelyben idegenek támadják meg a Földet és hatalmas pusztítást okoznak. Két évvel később Emmerich újraindította Godzillát azzal, hogy egy óriási gyíkot küldött New York városának kifosztására. Aztán ott volt a "The Day After Tomorrow" kép, amelyben az egész Föld megfagyott. Aztán "2012", ahol a bolygót elöntötte a víz.
Általában ez a rendező kiválóan képes megmutatni a kataklizmákat és a nagyszabású pusztítást. Ráadásul ezekben a filmekben az egyik főszereplő egy tudós, és a háttérben szükségszerűen feltárul egy családi téma. Mindezek az elemek jelen vannak a Moonfall-ban, így a képet a legegyszerűbben egy mondattal lehet leírni: ez pontosan ugyanaz a Roland Emmerich katasztrófafilm, mint az összes előző.
Aztán mindenki maga dönti el, hogy ez előny vagy hátrány. Hiszen egyrészt a rendező ismét a legnagyszabásúbb speciális effektusokat és globális pusztítást mutatja be. A képen viszont teljesen természetellenesen vannak kiírva a cselekményfordulatok, a párbeszédek pedig még rosszabbak.
Úgy érzed majd, mintha már láttad volna ezt a filmet.
2011-ben a NASA egy műholdat javító legénysége furcsa idegen entitásra bukkant. Egy űrhajós meghalt, ezt követően a vezetőség megpróbálta eltitkolni a baleset valódi okait. Brian Harper parancsnokot (Patrick Wilson) felfüggesztették, mert megpróbálta felfedni az igazságot, Jo Fuller (Halle Berry) pedig egyetértett a hivatalos történettel, és előléptették.
Tíz évvel később KC Houseman (John Bradley), annak az elméletnek a híve, hogy a Hold megastruktúra (vagyis mesterségesen létrehozott üreges objektum), változásokat észlel a műhold pályájában. Egy idő után a NASA anomáliát észlel. Világossá válik, hogy ugyanezen idegen erő hatására a Hold a Földre zuhan, és mindenféle kataklizmát okoz. Harperen, Fulleren és Housemanen múlik, hogy megmentsék a bolygót. Sietve készülnek a küldetésre, s közben a hozzátartozóik igyekeznek a menhelyre jutni.
Ha még soha nem játszott forgatókönyves bingót, akkor a Moonfall a tökéletes módja annak, hogy belevágjon ebbe a játékba. Csak írja be a négyzetekbe mindazt a legbanálisabbat, ami eszébe jut, ha hősi fikcióra gondol, és húzza át, amikor megjelenik a képen. Bár van egy probléma: már a cselekmény első harmadában kitölti a sort.
Még a szerepek elosztását is Emmerich teszi a leginkább szabványossá. Patrick Wilson játssza a legjobb űrhajóst, aki makacssága és őszintesége miatt elvesztette állását, elvált és lakásadósságba süllyedt. De persze egy nehéz pillanatban csak ő mentheti meg a világot. Halle Berry egy erős és racionális nőt képvisel, aki a fiáért, és egyben az egész bolygóért küzd. Bradley pedig (ha valaki nem emlékszik, ő alakította Samwell Tarlyt a "Trónok harcában") egy tipikus komikus hős, szükséges a nevetéstől való elengedéshez. Hát azért, hogy egy egyszerű nézőnek legyen kire asszociálnia.
Minden cselekménycsavar a legkiszámíthatóbb, de egyben nevetséges módon fejlődik. És ebben a kijelentésben nincs ellentmondás. Egyszerűen egyrészt a szereplők találkoznak majd egymással. Ők lesznek a legkompetensebbek és legfelkészültebbek, ők találnak egy régi űrhajót a múzeumban, és egy nem szabványos megoldást találnak ki a problémára.
Másrészt úgy tűnt, hogy ezekhez az eseményekhez vezető okokat egyszerűen papírra írták, egy zacskóba dobták és véletlenszerűen húzták ki. Például: Houseman úgy dönt, hogy Harperhez kell nyúlnia, miután a macskája a tálcán túl egy űrhajós képével ellátott újságra vizel. A régi hajó használatának ötletét pedig Fuller, a fia sugallja, aki a modellel játszik.
Ráadásul minden pillanatban, amikor magyarázatra van szükség, ismeretlen szereplők jelennek meg a semmiből a képkockában, mondanak valamit, és örökre eltűnnek. Még akkor is, ha évekig őrizték ezt a titkot, és először látták a hősöket. És csak valaki más igazolványával érkeztek a titkos archívumba.
A párbeszédekből és néhány sorból egy kicsit szégyellni fog
Nézés közben az az érzése támad, mintha a karakterek sorait neurális hálózat írta volna. És itt még csak nem is lehet a fordítást és a szinkront hibáztatni - ezek nyilvánvalóan értelmetlenek a kezdetektől fogva. Így a repülésre készülve Harper elmagyarázza a csapatnak a funkcióikat a következő szavakkal: "A navigátor gondoskodik arról, hogy elérjük a Holdat, és a mérnök elvégzi a számításokat." Csak emlékezni akarok a dalraKönyvelő vagyok / YouTube egy könyvelőről, aki "ott dolgozik, ahol a könyvelők dolgoznak".
Természetesen nem nélkülözik az olyan pátosz kifejezéseket, mint "A homok az órán túl gyorsan ömlik mindenki számára" és "Amerikát szolgálok". A film világában egyébként az Egyesült Államok tűnik az egyetlen fejlett országnak. A hírekben időnként felvillan, hogy Ázsiát elöntötte a víz, de Európára, Oroszországra és egyéb apróságokra nem is emlékeznek. És csak a NASA mentheti meg a Földet.
De még ennél is pofátlanabbak a család fontosságáról szóló beszédek. És itt a kép szinte felveheti a versenyt a Fast and the Furious-al. A film során a szereplők ismételni fogják, hogy a gyerekek és a rokonok érdekében cselekszenek. Azok egyébként ebben az időben megpróbálnak menekülni a földi kataklizmák elől. És szó szerint ennek a résznek az elejétől fogva megjósolhat mindent, ami a karakterekkel fog történni, még azt is megértheti, hogy ki fog meghalni. Bár furcsa módon egy lány túléli, akire egyáltalán nincs szükség a cselekményben. Talán ez az egyetlen meglepetés.
Úgy tűnhet, hogy a Moonfall-t egyáltalán nem érdemes megnézni. De végül is mindenki érti, miért megy moziba ilyen filmeket nézni.
Az effektusok segítségével emlékezni fog a legjobb katasztrófafilmekre
Nagyon ironikus, hogy a film megjelenésének előestéjén a rendező vádlottRoland Emmerich: A Marvel-filmek és a „Star Wars” „egy kicsit tönkreteszik az iparágunkat” / Változatosság filmes képregény az, hogy "senki más nem csinál semmi eredetit". Hiszen katasztrófafilmjei a cselekmény szempontjából gyakorlatilag nem változtak a kilencvenes évek közepe óta. Bár ennek köszönhetően minden néző pontosan tudja, mire számíthat Emmerich műveitől: a produkció terjedelmét és a pusztítást.
Csak ki kell bírni a kép első harmadát, amiben csak a cselekmény kezdetét készítik elő, és ki kell várni a jelenetet, amikor a régi űrsiklót végighurcolják az utcákon. És akkor belecsöppenhet a klasszikusok világába katasztrófák és sci-fi, bármilyen butaság is, amilyen masszív.
Egyébként most a rendező eleve visszautasít minden reális logikát, idegen erőket is bevezetve a cselekménybe. Az egyik karakter egyenesen azt mondja, hogy a szabályok már nem működnek. Ezért a szerző megengedi magának, hogy kedve szerint játsszon, még a fizika törvényeivel is.
Nem nélkülözheti az egész városokat beborító hatalmas hullámokat. Hasonló jelenetek egyébként a The Day After Tomorrow-ban és 2012-ben is voltak, csak most a víz is felszáll a gravitáció változásai miatt. És rögtön ebből az árvízből elindul egy űrhajó. Még jól is hangzik, és még jobban is néz ki.
És rajtuk kívül a bolygót holdtöredékek, földrengések és egyéb szörnyűségek bombázzák majd. Szigorúan véve csak az, hogy ezekkel az effektusokkal szórakoztassák a nézőt, indokolja a főszereplők gyermekeiről szóló sor meglétét. Nos, ugyanakkor Emmerich jól ismert márkákat hirdet, ami nagyon tolakodóan néz ki, és néha csak viccesen.
A nagyszabású kalandok másik része az űrben játszódik. És itt a rendező talán túl messzire megy a fantáziákkal. Spoilereket ne adj, de túlterheli a cselekményt egyetemes léptékű, technológiai sztorikkal Mátrix stílusú háborúk, utalások a 2001-re: Űrodüsszeia, Armageddon és még sok más filmeket.
Talán néhány nézőnek tetszeni fog a vizuális effektusok és témák ilyen sokasága. Másokat elfáraszt, mert a jó színészek is egyszer csak statisztává válnak. De határozottan kijelenthetjük, hogy az egyetlen esély a kép élvezetére, ha a legnagyobb képernyőn, hangos hanggal nézzük. Kis helyiségekben, és még inkább otthon, az összes előny teljesen elveszik, és a problémák túlságosan észrevehetőek lesznek.
Érdekesség, hogy Roland Emmerich, aki valaha az egyik legmainstream rendezőnek tűnt, most retrószerzőnek tűnik. Ma már kevesen forgatnak ilyen egyszerű képeket klisés képekkel élő karakterek és lapos párbeszédek helyett.
Talán van némi nosztalgikus varázsa a Moonfallnak. Akik a megjelenésük éveiben megnézték Michael Bay "Függetlenség napját" vagy "Armageddonját", mintha visszatérnének évtizedekkel ezelőtt, és egy ugyanolyan naiv és befejezetlen történetet fog látni, amely csak a cselekvésnek örülhet és egy kép. Másrészt az ilyen munkákat már nehéz komolyan venni. Még a kasszasikerekben is logikusabb vagy legalábbis szokatlan cselekményt szeretnék látni, nem pedig sztereotípiák halmazát.
Olvassa el is🧐
- Amikor az étel nem csak étel. Hogyan és miért használnak ételt a rendezők a keretben
- 6 izgalmas film és sorozat az amazonokról
- 10 film szuperképességű gyerekekről, érdemes megnézni
- Kinek tetszeni fog a "We're All Dead" - egy hihetetlenül hosszú koreai sorozat iskolásokról és zombikról
- A „Parallel Mothers” az egyedülálló nőknek szól, de minden néző számára fontos